A szökőkút is játszott
A Lili bárónő zajos sikere a Vízi Színházban
Jó kis péntek este; a Lili bárónő előadására megtelt a szarvasi Vízi Színház nézőtere. A Cervinus Teátrum először játszotta itt, a Körös vizéből fel-feléledő vízzuhatag festői háttere előtt ezt az impozáns operettet.
A púderban nevelkedett, sorsszerűen magatehetetlen arisztokrácia nyomorgó bája ütközik az élelmes modern ember sztereotípiájával a kastély falai között. Az ódon kristálycsillár alatt szaporán csattannak a csókok, éhes vágyak keresik viszonzásukat a puha bársonyszőnyeg lágy ölén. Varga Viktor rendezése ösztönösségük legmélyebb rétegéig hámozta meg a figurákat, változatosan mozgatva őket a szinte jelzésszerű díszletben. Belinszki Zoltán átirata szelíden idomította korunk ízléséhez a Lili bárónő prózáját. Ezen az estén a szökőkút is játszott: különleges atmoszférát teremtett a dalok során a megfelelő pillanatban aktivizálódó, színpompás vízzuhatag a háttérben.
Az előadás prózai része döcögősen indult, már-már úgy tűnt, tétova lábakon áll az előadás. A rakoncátlan kellékek, feltorlódó végszavak zsákutcájából azonban a szereplőgárdának hamar sikerült kikormányoznia a darabot, hogy az elindulhasson fergeteges ívén a siker felé.
A kiváló történettel házasságra lépő, hol andalító, hol vérpezsdítő dalok magától értetődő sikerét erős színészi alakítások sora koronázta. Éneklésben Erdélyi Tímea, Szemerédi Bernadett, valamint Nádházy Péter vitték a prímet, komédiázásban a Dósa Zsuzsa – Varga Anikó duónak nem akadt párja.
A címszerepet alakító Erdélyi Tímea borzongatóan szépen dalol, karaktere legalább olyan vagány, mint Converse tornacipője. Ő maga tündéri jelenség, légies tollpihe. Kellő helyükön a poénokat is beviszi. Kolléganője, Szemerédi Bernadett semmiben sem marad el tőle Clarisse, a perdita színésznő szerepében; alakítása angyalian ördögi. Mindketten csodálatosan, pontosan táncolnak. Boronyák Gergely hősszerelmes Laci grófja rokonszenves, „közülünk való”, nyomokban kékvért tartalmazó férfiúi egyed, jó parti. Erdélyi Tímeával közös dalaik során sterilen bájos kettősükre szűkül össze a világ. Az operett műfaja elbírja, sőt kívánja a romantikának ezt a bőven csorduló formáját.
A családfáját öltönyzsebben aszaló bájos ficsúr, Frici szerepében Maróti Attila bűvölt el minket. Az előadás legtöbbet futkározó szereplője ő; mint akinek bomba van a bricseszében, olyan energikusan tesz eleget táncoskomikusi kötelességének. Kémiájuk Szemerédi Bernadettel robbantja a színpadot.
Az est legidétlenebb frizurája kétségkívül Varga Anikó Christina grófnőjének kobakján csücsült. Partnernőjével, Dósa Zsuzsával közös belépőjük emlékezetes. Ez a két „címeres vén varjú” a négyzetre emeli az idők végezetéig őrizgetett szüzesség komikumát, jelmezeik abszurd ízléstelensége minden további megmozdulás nélkül masszív röhögőgörcsöt zálogol. A színésznők ellenállnak azonban annak a kísértésnek, hogy önnön – és egymás – megkettőződéseit játsszák. Christina grófnő szirénázóan együgyű – Varga Anikó a humor esszenciájának minden egyes cseppjét kisajtolja a szerepéből. Agátha manipulatív erkölcscsősz-imitátor, Dósa Zsuzsa bevállalja e vénkisasszony sötét oldalának ábrázolását, miáltal minden megmozdulása még nevetségesebbé lényegül. A hajthatatlan megalomániában szenvedő „kencés” Malomszeri báró épp megfelelő bokszzsák kettejük virtuális ökölharcában.
A penész által rágott ódon kastélyban megállt az idő; a szerelem és a házasság itt még két külön univerzum, így happy end gyanánt a kitagadott lány és a törvénytelen fiú elindul a nagyvilágba, hogy a hagyományoknak hátat fordítva közemberként teljesítsék be boldogságukat.
Az előadás során a tetőtlen jókedv – az egymásra tornyosuló poénok és az időtlen dallamok hatására – folyamatosan emelkedett, mígnem a nézőtér egyetlen kacagó entitássá sűrűsödve aktív részesévé, katalizátorává vált az előadásnak. Úgy tűnt, a proszcénium két oldalán lévők egyformán jól szórakoztak.
A púderban nevelkedett, sorsszerűen magatehetetlen arisztokrácia nyomorgó bája ütközik az élelmes modern ember sztereotípiájával a kastély falai között. Az ódon kristálycsillár alatt szaporán csattannak a csókok, éhes vágyak keresik viszonzásukat a puha bársonyszőnyeg lágy ölén. Varga Viktor rendezése ösztönösségük legmélyebb rétegéig hámozta meg a figurákat, változatosan mozgatva őket a szinte jelzésszerű díszletben. Belinszki Zoltán átirata szelíden idomította korunk ízléséhez a Lili bárónő prózáját. Ezen az estén a szökőkút is játszott: különleges atmoszférát teremtett a dalok során a megfelelő pillanatban aktivizálódó, színpompás vízzuhatag a háttérben.
Az előadás prózai része döcögősen indult, már-már úgy tűnt, tétova lábakon áll az előadás. A rakoncátlan kellékek, feltorlódó végszavak zsákutcájából azonban a szereplőgárdának hamar sikerült kikormányoznia a darabot, hogy az elindulhasson fergeteges ívén a siker felé.
A kiváló történettel házasságra lépő, hol andalító, hol vérpezsdítő dalok magától értetődő sikerét erős színészi alakítások sora koronázta. Éneklésben Erdélyi Tímea, Szemerédi Bernadett, valamint Nádházy Péter vitték a prímet, komédiázásban a Dósa Zsuzsa – Varga Anikó duónak nem akadt párja.
A címszerepet alakító Erdélyi Tímea borzongatóan szépen dalol, karaktere legalább olyan vagány, mint Converse tornacipője. Ő maga tündéri jelenség, légies tollpihe. Kellő helyükön a poénokat is beviszi. Kolléganője, Szemerédi Bernadett semmiben sem marad el tőle Clarisse, a perdita színésznő szerepében; alakítása angyalian ördögi. Mindketten csodálatosan, pontosan táncolnak. Boronyák Gergely hősszerelmes Laci grófja rokonszenves, „közülünk való”, nyomokban kékvért tartalmazó férfiúi egyed, jó parti. Erdélyi Tímeával közös dalaik során sterilen bájos kettősükre szűkül össze a világ. Az operett műfaja elbírja, sőt kívánja a romantikának ezt a bőven csorduló formáját.
A családfáját öltönyzsebben aszaló bájos ficsúr, Frici szerepében Maróti Attila bűvölt el minket. Az előadás legtöbbet futkározó szereplője ő; mint akinek bomba van a bricseszében, olyan energikusan tesz eleget táncoskomikusi kötelességének. Kémiájuk Szemerédi Bernadettel robbantja a színpadot.
Az est legidétlenebb frizurája kétségkívül Varga Anikó Christina grófnőjének kobakján csücsült. Partnernőjével, Dósa Zsuzsával közös belépőjük emlékezetes. Ez a két „címeres vén varjú” a négyzetre emeli az idők végezetéig őrizgetett szüzesség komikumát, jelmezeik abszurd ízléstelensége minden további megmozdulás nélkül masszív röhögőgörcsöt zálogol. A színésznők ellenállnak azonban annak a kísértésnek, hogy önnön – és egymás – megkettőződéseit játsszák. Christina grófnő szirénázóan együgyű – Varga Anikó a humor esszenciájának minden egyes cseppjét kisajtolja a szerepéből. Agátha manipulatív erkölcscsősz-imitátor, Dósa Zsuzsa bevállalja e vénkisasszony sötét oldalának ábrázolását, miáltal minden megmozdulása még nevetségesebbé lényegül. A hajthatatlan megalomániában szenvedő „kencés” Malomszeri báró épp megfelelő bokszzsák kettejük virtuális ökölharcában.
A penész által rágott ódon kastélyban megállt az idő; a szerelem és a házasság itt még két külön univerzum, így happy end gyanánt a kitagadott lány és a törvénytelen fiú elindul a nagyvilágba, hogy a hagyományoknak hátat fordítva közemberként teljesítsék be boldogságukat.
Az előadás során a tetőtlen jókedv – az egymásra tornyosuló poénok és az időtlen dallamok hatására – folyamatosan emelkedett, mígnem a nézőtér egyetlen kacagó entitássá sűrűsödve aktív részesévé, katalizátorává vált az előadásnak. Úgy tűnt, a proszcénium két oldalán lévők egyformán jól szórakoztak.
Busa Réka